Közeleg a húsvét. Mit közeleg, itt van a nyakunkon. Mindenhol tojások, nyuszik, fészkek, giccsek, és még folytathatnánk. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy a család szűkebb-tágabb vonatkozásban is összeül.

                És ez a legneccesebb rész, nem a halálraítélt, tojást kakiló (egyáltalán ez honnan jött??) nyulak garmadája. Legtöbb kortársam – velem együtt – ugyanis úgy áll a dologhoz, mintha a guillotine alá vinnék.

                Minden családi összejövetelen kulcsfigura a kíváncsiskodó nagynéni, a perverz nagybácsi, a pislogó nagymama, a butuska unokahúg, a stréber unokatesó, a flegma, illetve a megfelelni vágyó szülő, tetszés szerint behelyettesíthető, de a lényeg megvan. Hogy te kellemetlenül, kíváncsi szemek kereszttüzében érezd magad. Mindezt minek? Hogy néhány kivénhedt, unatkozó nőszemélynek, akik néha még vér szerint sem rokonok, legyen mit pletykálkodni.

                Az az érzés megvan, amikor szó szerint vallatnak, mikor végzel a sulival , hova mész utána, jézusisten munkád lesz-e, úristen mileszveled (némi rosszmájúskodással megspékelve), van-e barátod, miért nincs barátod, nem jársz eleget bulizni, elrontodazegészéletedet. Végül te, az ártatlan áldozat, akit a KGB és a Stasi legnagyobb profijaiból álló csapata sem vallathatott volna szakszerűebben, odáig jutsz, hogy már csak az az egyetlen vágyad legyen, hogy a fejedre húzhass egy takarót.

                Végül a társalgás más irányba terelődése megmenti az életedet. De az az üresség, amit a maradék önbizalmad elvesztése és a düh, amit a vallatótisztek felett érzel, leírhatatlan. Holott tudod, te valójában magasan felettük állsz, és csak ők húznak le a kicsinyeskedésükkel.